Üzenet Mindenkinek!
Persze, hogy megint elvállaltam, ugyan úgy, mint öt évvel ezelőtt. Tudtam, hogy kisebb-nagyobb idegbajjal fogok közben megküzdeni, de a mellékhatások ellenére ismét megszerveztem – immár a 30 éves osztálytalálkozót.
Pedig nem volt könnyű a csapatot ismét összeállítani! Egy kicsit szerteoszlottunk az országban. És az élet különböző területeire vetődtünk, hol előre megfontolt szándékkal, hol a véletlenek játékszabályai szerint.
A 75 éves oszink az elmúlt 5 év „bűneinek gyónására” szólított fel bennünket, így aztán felbátorodva mesélhettünk a változásokról.
Ki többet, ki kevesebbet, ki őszintén, ki a bajokat szépítve, ki sírva, ki határtalan örömmel sorolta élete nagy eseményeit.
Többnyire a család büszkeségeiről, a gyerekekről és azok sikereiről meséltünk, vagy éppen az idős szülők elvesztésének tragédiájáról. Mert az már jó hírnek számított, ha valaki még a korábbi munkahelyén dolgozik, és ugyanabban a házasságban él hosszú ideje…
Persze olyan „elvetemült” is akadt, aki most köttette be első ízben a fejét, miközben hárman egy válási folyamat közepén vergődnek.
A legtöbben tanárok lettek (akkor még népszerű pálya volt), néhány szerencsés, vezető pozíciókba került, melyért keményen megküzdöttek, ám olyanok is vannak, akik csak máról holnapra élnek, önhibájukon kívül…
Segítő kezek, néhány bíztató szó, névjegykártya és telefonszámcserék is bizonyítják, hogy még mindig fontosak vagyunk egymásnak.
Ez volt a legszebb a sztorizgatásos és a végére már egyre őszintébben jókedvű találkozóban…
Olyan jó volt ismét együtt… Lehet, hogy a következőre már nem is várunk újabb öt évet.
Mintha egyre gyorsabban fogyna az időnk…
Hozzászólás zárolva.