Modern cigányballada a mai magyar valóságból
Tristan Schwartz: „Kint nem szeretek arról beszélni, hogy most jelent meg a harmadik könyvem, mert az írek egyfolytában azt kérdezik, mikor lesz angol fordítás…”
Írói pályáját 2002-ben A genovai méregkeverővel kezdte. Egy kalandregénnyel, amely az utolsó darabig elfogyott. Ezt követte 2003-ban a Még a cowboyok is, amely ugyancsak kalandregény, „de nem volt annyira jó, mint az előző”. Harmadik könyve megunhatatlan, letehetetlen.
Olyan, mint az intravénás injekció: azonnal hat. Katika egy nyírbátori cigánylány, aki korán elárvult, megjárta a fiatalkorúak börtönét, majd beleszeretett egy javíthatatlan magyar autótolvajba, és anélkül, hogy szülne, gyereke lesz. Derűvel és daccal vándorol lakásról lakásra, rosszból a még lepusztultabba, aztán a jóból a semmibe. Modern cigányballada az egész élete. Ahogy Tristan Schwartz írja: „Sós kútba tették, onnan is kivették, kerék alá tették, onnan is kivették.”
Már a könyv első oldalait olvasva sejtettem: nem lesz könnyű szabadulnom Katika „szorításából”. Márquez hőseivel szemben érzek valami hasonlót. Ők sem eresztenek el, miután leteszem a könyvet. Az a mágikus realizmus, ez itt a fájó magyar valóság?
Vannak részek a könyvben, amelyeket én találtam ki, de a regény hetven százaléka Katika valódi élete. Tehát hiteles történet mindenféle szépítés nélkül. Tegnap például találkoztam Ibivel, aki az én könyvemben fehér. Ő meg kikérte magának, mert büszke arra, hogy cigány.
Miért nem hagyta meg akkor annak?
Nem tudom. Valahogy így alakult. Katika is néha összevissza beszél. Hajlamos rá.
Hol találkozott vele?
Együtt dolgoztunk egy nagy üzletközpont pizzériájában. Én voltam a szakács, Katika a mosogató. Eleinte nem voltunk annyira jóban. Csak később. Ez 2003-ban volt. Vendéglátó-iparit végeztem Csepelen. Odament a legjobb barátom, és én is azt választottam. Ő aztán felszolgáló lett, én meg szakács. Nem voltam jó tanuló, máshova talán fel sem vettek volna. Nem voltak különösebb ambícióim, csak meg akartam oldani az életemet, hogy legyen valahogy. Tizenkét éves koromban, amikor apám megkérdezte, mi akarok lenni, kapásból azt feleltem, hogy író. Ő erre azt felelte, hogy akkor sokat kell tanulnom. Én viszont csak olvasni szerettem. Fekete Istvánt, Gerard Duvallt, Dekameront.
Hozzászólás zárolva.