Bicikli tolvajt elfogadni nem kell félnetek jó lesz

Kedves Életforma.hu és Olvasói!

Szörnyen érzem magam. Volt biciklim, nincs biciklim. Biztos Önöknek is vannak olyan tárgyaik, amikhez már elsősorban nem is funkciójuk, hanem eszmei értékük miatt kötődnek. Nekem ilyen volt az agyonhasznált, tíz éves biciklim, amit a napokban elloptak a lépcsőházunkból.

Nagy és tulajdonképpen teljesen felesleges kérdéseket vet fel bennem az eset. Olyanokat, mint például hogy miért lehet Bécsben két euróért (lehet, hogy öt, már nem emlékszem) biciklit bérelni. A rendszer úgy működik, mint nálunk a bevásárlókocsi használat: bedobsz két eurót, elkötöd a cangát, és ha már nem kell, a város másik pontján visszakötöd, és megkapod a két euródat. A magyar ember jóízűt kacag még csak az ötleten is, hogy nálunk ilyen szolgáltatás legyen. Hány napot élne túl a bicikli park? Kettőt, hármat? Valószínűleg egyetlen éjszaka alatt lopnák el az összest.

Nálunk az utcán, nyilvános helyeken, lépcsőházakban kikötött kétkerekűk a klasszikus balkán „kölcsönzési” attitűd áldozatai: érme helyett fémvágó ollóval kötik el őket – és ezen a ponton véget is ér a történet. „A bicikli fogyó eszköz” – mondtam magamnak szomorúan, amint felemeltem a félcsuklónyi vastagságú, elvágott láncot. Ahogy ezt kimondtam, hirtelen ledöbbentem – elsősorban magamon: már természetesnek veszem, hogy a több tízezer forintot kóstáló tárgyakat időről-időre ellopják tőlem.             

Nemcsak a pitiful lopás, hanem az én reakcióm is tipikusan „magyar” volt. A „nincs mit tenni, ez van, ezt kell szeretni, jó a sz… is” felfogást tükröző mondat elejét vette bármiféle moralizálásnak. Hogy „én ezért megdolgoztam”, hogy „aki ilyet tesz, az a társadalom szemetje” és a többi, és a többi. Ellopták, hát ellopták, felháborodni nem kell, azonban olyan hülyének se kell lenni, hogy elfelejtsük, hogy hol élünk. Ergo eljutottam addig, hogy az én hibám, hogy ellopták. És – ha nem magyar viszonylatban gondolkodunk – azért ez röhej.