„Apám hitte a szavak igazát…”- Ez az én örökségem?

Mit mondjon nekik? Mi az apja hagyatéka?

A szeme kékje, melyet még az apai nagyanyjától örökített tovább? A határozott és szigorú nézése, amelytől minden férfi menekül?

A becsület és az őszinteség, amire egész életében tanította? A kitartás, a szívósság, és a küzdeni tudás, amit naponta látott tőle? A fájdalmas betegségek, amik éjszakánként keservesen kínozták, s melyeket genetikailag ráhagyományozott?

Vagy arra a kis házra gondolnak, amit anyjával együtt kemény munkával egy életen át összekuporgattak?

Pénzzel nem kifejezhető apjának öröksége… De tudja, hogy miként örökíti majd tovább…

Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
     legyen tiéd örökre az egész.
Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
     itt van neked az epe és a méz.
Ez itt a keserű s ez itt az édes,
     ez a fekete és ez a fehér,
ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
     ez itt a méreg és ez a kenyér.
Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is,
     ölelni lágyan és birkózni kart,
és harcot is, hogy harcolj csakazértis,
     a rózsa mellett ott legyen a kard.
Van még néhány elhányt és csonka holmi,
     egy kis verőfény és egy-két kacaj,
viaskodó kedv, várat ostromolni,
     és végezetre egy nagy, tompa jaj.
Iker ajándékot veszel örökbe,
     oly ember-ízű és oly felemás,
de ember adta, nem telt néki többre,
     eget ne vívj, mély kútakat ne áss.
Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
     s koldus apád most tétovázva áll,
mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
     és a baljában ott van a halál.

Zorán: Apám hitte…

Apám hitte az otthon melegét,
Apám hitte az ünnep örömét,
Apám hitte az apja örökét,
S úgy hiszem, ez így volt szép.