Tüzet viszek Debrecenben
A Soós Imre sorsa ihlette Tüzet viszek című Hubay Miklós-darab lesz a debreceni Csokonai Színházban az évad utolsó bemutatója április 29-én este. A főbb szerepekben Kiss Gergely Mátét és Zeck Julit láthatja a közönség. A tragédia rendezője a társulat művészeti vezetője, Gemza Péter. A cívis városban a Hubay-darabok közül eddig 1997-ben Lengyel György vitte színre a Hová lett a rózsa lelke? illetve 2010-ben az Árkosi Árpád rendezte az Elnémulást láthatta a közönség.
Soós Imre villanásnyi életét a szélsőségek kiszámíthatatlan játéka határozta meg. Szegényparaszti családból származott, de tehetsége a libalegelőről szempillantás alatt a Karlovy Vary-i filmfesztiválra röpítette, ahol a Ludas Matyi címszerepéért elnyerte a legjobb férfialakítás díját. Rómeót játszott a Csokonai Színházban, Bíró Mátét Fábri Zoltán Körhintájában, huszonnégy évesen pedig Jászai Mari-díjjal tüntették ki. Aztán mintha mindenki megfeledkezett volna róla, hirtelen érdektelenné vált azok számára, akik percekkel azelőtt még istenítették. A siker mulandósága, az önmagába vetett hit elvesztése a halálba sodorta Soós Imrét: 1957. június 20-án feleségével, dr. Perjési Hedvig orvosnővel együtt öngyilkosságot követett el. Haláluk pontos körülményei máig tisztázatlanok, de az addig vezető tragikus út megértésére számos kísérlet történt. Kinek a felelőssége a célt vesztett, magára hagyott, kisiklott színész halála? Az érzéketlen, pragmatikus politikáé, vagy a közömbös, a művészeket előbb bálványozó, majd gyorsan elfeledő társadalomé, esetleg a politikai hátszél miatt féltékeny és kirekesztő színházi világé?
Hubay Miklós darabja Soós Imre sorsából kiindulva mutat be egy olyan társadalmat, amely pillanatok alatt képes embereket elfelejteni, kirekeszteni magából, majd gyorsan pótolni őket valaki mással. Olyan világot láttat, mely betegnek gondolja azt az embert, aki más, aki érzékenyebb, mint a többi. Pedig épp ezek az emberek hordozzák magukban a szabadság, a változás, az új utak megtalálásának lehetőségét.
Gemza Péter rendező szerint a darab több síkja közül nagyon erős az egyén és a közösség viszonyának boncolgatása.
– Bárkire könnyen rá lehet nyomni egy bélyeget, az egyes embert nagyon meghatározhatja, rossz értelemben determinálhatja származása, születése, és közben, ha jól csinálja a munkáját, könnyedén a rosszindulatúan bánhatnak vele. Irigység veszi körül, vagy a közeg kicsinyes, amiben él. Ebben a történetben a közeg minden akadályt, amit csak lehet, a szerelmespár elé gördít. A központi szereplő egy színész, aki másképp képzeli el a színjátszást, mint a többiek, van benne valamiféle őserő, amivel nekiindul, de folyamatosan a műveletlenségével bántják. Egy ilyen közegben már a jóból is a rosszat halljuk ki, nehéz eldönteni, hogy mi az a pont, amikor átfordul az egész egy pszichotikus állapotba. A darab az érzékenység és a normalitás kérdését is felveti – meddig vagyunk normálisak, mit jelent az, ha valaki érzékenyebb a többieknél? Engem ez, az ilyen helyzetekben működő sémák érdekeltek a leginkább.
Nagyon aktuális ez a történet ma is, nemcsak az 50-es évek jellemzője. Viszont az, hogy kit milyen rendszer emel ki vagy föl, engem kevéssé érdekelt. A dráma nem a politikai szálban van, a felemelkedésben, hanem abban, amikor azt mondják, hogy már nem. Az már nem a politika, hanem a közeg, az interperszonális kérdések, a pici, pitiáner döntések.
Például, hogy Margit (a szintén paraszti származású színésznő) miért nem kapja meg Elektra szerepét, nem lehet pontosan tudni. Igazából engem is az izgat és Hubay-t is az érdekelte, hogy megijedünk attól, ha valami más kerül a színpadra: a közönség azt mondja, hogy ez nem is Elektra, mert mást szokott látni. Én ebből a kisstílűséget, a középszerű művészi gondolkodást olvasom ki. Ez az, amivel ezeket az embereket tönkreteszik. –
A főszerepeket Kiss Gergely Máté és Zeck Juli játssza. A dramaturg Ernyei Béla, a díszlet- és jelmeztervező Debreczeni Borbála, a rendezőasszisztens Sóvágó Csaba.
Hozzászólás zárolva.